2009 szeptember 12, 686 nap, 98 hét

 

Nekem ennyi idő kellet, hogy felkészüljek a nagyatádi IRONMAN versenyre. Pontosan emlékszem a napra, mert akkor megszületett a fejemben a komoly döntés. Nekem ehhez egy videó elég volt Dick és Rick Hoyt-ról. Aki nem ismerné, számtalan felvétel van fent a YouTube-on, de ők azok, ahol az édesapa a magatehetetlen testtel, de ép elmével született fiával mai napig triatlonozik, pedig már 72 éves…egy gumicsónakban húzza a fiát, majd egy speciális bringán viszi, és végül egy futókocsiban tolja és így 02:40:47-es maratont és 13:43:37-es IRONMAN-t csináltak együtt.

Addig a napig is sportoltam rendszertelenül, főleg úsztam, tekertem mountain bike-on és elég ritkán futottam. Az IRONMAN-ekről pedig az volt a benyomásom, hogy gyerekkoruk óta sportolnak és kivételes fizikai képességűek. A Hoyt sztori után elkezdtem utána nézni és rájöttem, a hosszútávú triatlonosok átlagemberek, de valóban átlagon felüli akaratuk és kitartásuk van.

Úgyhogy belekezdtem egyedül, igazi edzésterv nélkül viszont teljes elszántsággal. Mivel Kropkó Péter a könyvében min. 2 évet írt a szervezet sérülésmentes felkészüléséhez, én ennyit adtam magamnak. 2009-ben a cél még a félmaraton volt, 2010-ben pedig az orfűi féltáv és annyi versenytapasztalat, amennyi csak lehet. Ahogy egyre komolyabban belevetettem magam az edzésbe, valahogy az élet is úgy rendezte, hogy közelebb jussak a célomhoz. Először Varga Józsi többszörös nagyatádi győztes IRONMAN-ről derült ki, hogy ő is Szentendrén lakik és ellátott néhány jó tanáccsal, ami tovább segített, de még mindig egyedül edzettem egy saját magamnak összerakott edzéstervvel. 2010-ben elkezdődtek a versenyek és eljött az orfűi duatlon. Mivel véletlenek nincsenek, akkor azon napon az első futásnál teljesen egy tempóban futottam Danival, megszólítottuk egymást, nagyon jól eldumáltunk, majd jó versenyt kívántunk és ő elhúzott, hiszen jóval előrébb volt az edzésben nálam. A verseny után megkerestem és a többi már történelem, ahogy mondani szokták, utána már nem egyedül edzettem, szakmai tanácsokat is kaptam és volt, aki folyamatosan motiváljon, ja és őrült dolgokra rávegyen, mint a BSZM ultrafutása…

 

Szóval a 2011-es nagyatádi felkészülés nagyobb részét már együtt csináltuk. Két időeredmény volt már év eleje óta a fejemben 5 óra a féltávon és 11 óra a Nagyatádon. Mivel a féltáv majdnem sikerült (05:08:36), nagyon bizakodtam, hogy sikerül a másik is.

Tudtam nálam a frissítésen dől el minden, ezért elég hosszasan terveztük feleségemmel Zsanival, illetve Nórival és Danival hogyan fogjuk kivitelezni. Mi van, ha hideg lesz, mi lesz, ha hőség, hogy kerül oda elég víz, jég, kóla és izo. Mikor adják fel az ennivalót és mi legyen az, stb.

A szerda és csütörtök reggel check-lista összeállítással és pakolással telt, persze kicsit késve indultunk, de 16 órára leértünk. Gyors rajtcsomag felvétel, majd indulás a biciklis felvonulásra. Nagyon jó érzés volt a többiekkel tekerni, végig azt éreztem megérkeztem valahová, egy hosszú felkészülés végén. Dani előre felkészített, hogy a végén „dobd el a hajad” lesz, ezért vártam mikor indulnak meg, hogy résen legyek. Ez el is következett, úgyhogy könyöklő és nyomtam izomból a pedált. Egy kisebb boly jött össze és felváltva vezette mindenki, a km óra pedig 45 körül mutatott végig. Nem mertem Nagyatádig pumpálni a többiekkel, hiszen verseny csak két nap múlva volt (legalábbis számomra J). A pénteki nap az utolsó bringa beállítás, pihenés, szénhidrát feltöltés és hidratálás jegyében telt el. Gondosan összeválogattam az energiaszeleteket és géleket, amit a verseny során magamhoz akartam venni, azután sokat nem sikerült aludni, kattogott az agyam.

 

Szombat reggel 04:30-kor keltünk, hát ez olyan volt mint a negyedik versenyszám, pokoli nehezen indítottam be a szervezetem. Gyékényes felé vezető úton már javában izgultam, ötször kérdeztem rá mindenre, hogy bepakoltuk-e, de Nóri végig nyugtatott. A zacskókkal kicsit rohangáltam a depóban, majd egy gyors bemelegítő futásra még maradt időm. Egy puszi a feleségemnek és indulás a rajthoz Danival. A bal szélére álltunk, mert ott várhatóan nem lesz akkora harc a vízben és most nem is kívántam elúszni az elején. Örök rémálom marad a 2010-es triatlon VB, ahol a keskeny pontonról a 14 fokos vízben elúsztam az elejével és rövid idő alatt kaptam két könyököst, majd valaki hátulról átúszott fölöttem és kb. 1 percig csak vizet tudtam nyelni…még jó, hogy gyakoroltam a hipoxiás úszást. Ezt nem akartam most, tehát oldalra helyezkedtünk és élveztem a VANGELIS adrenalin növelő zenéjét, ágyúdörrenés és futás be a vízbe. Az első karcsapástól egy valamire koncentráltam, megtalálni azt a tempót és ritmust, amivel minden egyes versenyszámot végig tudok csinálni. Pontosan tudom, hogy lassan melegedek be úszásban, 10-20 perc kell, hogy a vállam lazán forogjon, ez most sem volt másképpen. Első kör kifutásnál 36 percnél voltam, ez jó volt, 2 percen belüli 100m-eken akartam maradni, nekivágtam a második körnek. Mégiscsak sikerült a felénél egy tömegbe keveredni és nem úsztam meg a kisebb verekedést, ez sajnos kivett belőlem és a második köröm gyengébb lett, de így is közel voltam a várt időmhöz.

 

Gyors depózás után már a bringán ültem. Nekem ez volt a sötét ló, úszásban és futásban már ismerem, milyen intenzitással bírok adott távot, de a bicón nem. Annyit számoltam ki a versenyre, hogy az úszásnak 01:10 körül kell lennie, a bringának 6 órán belül és 4 órás maraton kell futnom a 11 órás célidőmhöz. Ezért a km órára próbáltam hagyatkozni, figyeltem az átlagsebességet, hogy 30 fölött maradjon. Ahogy felkészítettek, 20 percenként ettem és 10 percenként ittam, ha kívántam, ha nem, de valamivel nem számoltam, mégpedig állandó vizelési ingerem volt. A 180 km alatt, összeszámoltam 8X álltam meg pisilni, pontosabban 7X mert a negyedik után elegem lett és többeket láttam profi vízköpőként könnyíteni magukon menet közben oldalra, gondoltam én is megpróbálom, hát nem kellett volna. Mire nehezen gyakorlatilag belepisiltem a triatlonos mezbe, elkezdett csípni, ragadni, úgyhogy gyorsan leöntöttem a frissen kapott jeges kulacs vízzel, aminek hatására iszonyatosan elkezdtem fázni alul és még erősebb lett az inger. Utána már inkább megálltam, de ezek sajnos jelentős időveszteséget jelentettek, valószínűleg ezt is gyakorolni kell. Azért Petyát is láttam egyszer szembe jönni és nagyon koncentrálni hasonló dologra…A legjobban a főút finom aszfaltját élveztem a bringa alatt, nagyon lehetett nyomni. Sajnos, amit én kevésbé bírok, erős szél volt, ráadásul össze-vissza fújt, mintha sosem lenne hátszél. Nagyon jó volt látni és mindig inteni Daninak, Kombinak ill. a többieknek ha éppen felismertek. Láttam a végére, hogy 6 órán kívülre kerülök, de itt jött be, hogy nem tudtam merjem erősebben tekerni, vagy tartalékoljak. Persze mikor leszálltam és elkezdtem a futást, tudtam, hogy az a hiányzó 10-15 perc benne volt a lábamban, de hát ez ennek a sportnak a nehézsége. A frissítés úgy ment, ahogy elterveztük, minden körbe Zsani feladta a hideg izót és vizet, Nóri meg az isteni finom szendvicset. Nagyon kellett, mert kezdett hányingerem lenni a felszeletelt és folyamatosan magamba tömött PowerBar szeletektől. Ekkor már banánt is kezdtem elvenni a frissítő állomásokon. A bicón úgy éreztem rendesen ettem, de később derült ki, hogy valamit nem jól csináltam. Eljött az utolsó kör, mondanom sem kell, hogy majdnem elfelejtettem megkerülni a szőnyeget mégegyszer a végén, de leszálltam és a bringát elvették.

 

Befutottam a strand öltözőjébe, ahol Norbival egyszerre depóztunk, pár szót váltottunk és már rohantunk ki. Mivel tudtam, hogy időhátrányom van a tervhez képest, a futásra tettem fel mindent. Ahogy megbeszéltük, Zsani feladta az övet, amiben hideg víz és izo volt. Az eddigi futások alatt rájöttem, ha megállok frissíteni, nagyon elvesztem a ritmust és nehezen indulok újra. Ezért magammal viszem, amit megiszok futás közben, amit elveszek a frissítőkön, azzal főleg hűtöm magam. Az első kör kísérletezés volt, hol lesz az az intenzitás és ütem, amit meg tudok tartani. Sajna meg kellet állnom megint egy gyors pisire (de ez volt az utolsó J). Nagyjából kiszámoltam, hogy kb. 05:30-as km-eket kell futnom és ez sikerült is az első 5 körnél. A harmadiknál mikor Nóri bekiáltotta, hogy 05:30 alatt vagyok nem hittem el, mert nem éreztem erőlködést és könnyed volt a mozgásom. Ahogy futottam a köröket, sorra találkoztam mindenkivel a pályán, Dani és Szaszit rövid üdvözlése minden körben új erőt adott. Az tűnt fel, hogy egyre később látom meg Daniékat szemben, mondtam magamban ez nem lehet, még a végén utolérem őket és együtt futhatunk be, ez még jobban felnyomta az adrenalint, de tudtam tartani kell a saját tempómat. Ezután megtanultam tisztelni a távot, a hatodik körben olyan gyorsan és váratlanul futottam pofával a falba, amilyet még nem éreztem. Először a bal combom hosszában kezdett égni, ezért azt hittem esik szét a technikám, próbáltam figyelni a lépéseimre, mert az izomfájdalommal való futáshoz a BSZM-en hozzászoktam. Utána a gyomromban volt addig ismeretlen fájdalom, arra tippeltem valamit nem vett be, de nem telt bele pár másodperc és minden erő kiment belőlem, mintha 50 km után lennék. Nem értettem, forgott az agyam mit rontottam el, elszomjaztam, elfáradtam, besavasodtam vagy eléheztem? Próbáltam a verseny addigi minden részét felidézni magamban, de közben alig bírtam már futni. Akkor ott le kellett győzni az EGO-mat, mert amíg másokat néztem addig belesétálni a futásba, nem értettem, azt mondtam én ilyet sosem fogok csinálni és tessék, itt vagyok. Olyan érzésem volt, mintha mindenki engem figyelne, hogy mi lesz végül, sétálok vagy futok, mit fognak szólni mások. Ez persze egy nagy baromság, éreztem elájulok, ha tovább futok elkezdtem gyalogolni. Azt tudtam, ha most leállok, akkor vége, „gyerünk menj tovább!” győzködtem magam. Myke a legjobbkor volt ott pár jó szót mondott és nyakamba öntött vizet, akkor az elmondhatatlanul sokat segített. A fordító után elkezdtem újra futni és úgy éreztem most már rendben lesz, de a befutó frissítőhöz közeledve elkezdett dörömbölni a fejem, az ér a halántékomon úgy kidagadt majd kiugrott és tudtam túlhevült a testem, nálam ez egyértelmű jel. Beérve a frissítőhöz láttam a párom aggódó tekintetét, mondtam melegem van, adjon jeget és azt beletettem a sapkámba, ami folyamatosan olvadva helyre hozott. Addig két körönként megittam egy gélt, meg egy magnéziumot is, de a 6. kör végére már nem ment le semmi. A 7. kör is jól indult, oké rendbe leszek gondoltam, mindjárt felveszem az iramot, de a végén jött a kalapácsos mégegyszer, most kétszer akkorát csapott mint elsőre. Bevonszoltam magam a frissítőig, de tántorogtam, nem tudtam melyik körnél vagyok, állítólag félrebeszéltem. Innentől kólát és vizet kaptam Zsanitól, de nem tudtam futni, elkezdtem gyalogolni a 8. körben. Semmi nem érdekelt, ki lát, ki nem, ki mit gondol, iszonyú szarul voltam, sétálni alig tudtam egyenesen. Még Petya biztatását sem fogtam fel. Érzelmi hullámvasút volt, miért csinálom ezt, mit akarok ezzel, minek szenvedek, kell a francnak a triatlon…de továbbra is próbáltam a testemre figyelni és akkor rájöttem, eléheztem, de valami más kell, a gél meg banán már nem megy le. Eszembe jutott, hogy valahol láttam dinnyét, az jó lesz, folyadék cukor meg egy kis rost. Tudtam, hogy Dani egy éve attól lett rosszul, de meg kellett próbálnom. Az első frissítőnél mondták a parkban van, úgyhogy odáig sétáltam. Rávetettem magam, szerintem hülyének néztek, legalább 5 szeletet ettem meg, de a biztonság kedvéért háztartási kekszet is vettem hozzá. Mielőtt tovább indultam még három szeletet magamhoz vettem és tovább sétáltam. Jó volt a megérzésem, minden lépéssel jobban lettem. A kör végén ismét lassú futásba kezdtem, jég, kóla, víz a saját frissítőnél. A 9. körben már csak a parkban álltam meg újabb szelet dinnyékért és kekszért, a 10. ben pedig futtában vettem el ezeket. Már csak annyit akartam, hogy a 12 órán belül maradjak. Utolsó körre teljesen rendbe jöttem, mintha az 5. kört folytattam volna. Derékövet ledobtam és felszabadultam futottam végig az utolsót és megint itt történt meg az, amiért ezt a sportot csinálom. Amikor megtalálom, azt a vékony mezsgyét ahol a verseny pillanatnyi maximális intenzitását le tudom adni, de még nem savasodok el, vagy fáradok ki idő előtt, egy hihetetlen állapotba kerülök, mintha csőlátásom lenne, iszonyatosan tudok a célra fokuszálni. Érzem és hallom a testem minden rezzenését, óra nélkül tudom a pulzusomat és akkor abban a pillanatban győztesnek érzem magam. Nem azért mert a legjobb az időeredményem, hiszen számtalan jobb sportoló van nálam, de én a saját határaimon ilyenkor túllépek.  Erre pedig nekem kellett a 2 év, hogy a testem alkalmas legyen erre. Talán 2010-ben is sikerült volna a nagyatádi verseny 15 óra alatt, de ez az érzés nem jött volna. Márpedig kitűző, hogy henceghessek, nekem nem kell. A kör végén már láttam Danit és a végén velem futott, eszméletlen jó érzés volt. Egy sportember nagysága abban áll, hogy ugyanúgy vagy jobban tud örülni más sikerének, mint a sajátjának és ezt megtapasztaltam tőle a triatlon VB-n, de főleg a BSZM-en ahol az utolsó napot a térdkalácsom elülső szalag gyulladásával futottam lassabban, de a célban Dani és Szaszit együtt drukkoltak torkuk szakadtából. Köszönöm.

Végül befutottam 11:53:53-nál és csak a páromba tudtam kapaszkodni, meg sírni, mert alig álltam a lábamon, mindent kiadtam magamból. Aztán persze jöttek sorba Dani és Nóri, aki nélkül a frissítés (és sokminden más) nem működött volna.

 

 

 

Elégedetlen vagyok-e? Abszolút nem. Hiányzik az a 40-50 perc? Igen, de nem ez a lényeg. Én ezen a napon ennél többet nem tudtam kiadni magamból, ami az edzettségemből tellett megtettem és túljutottam 2-3 olyan holtponton, amit addig soha nem éreztem. Úgy érzem megint több lettem és más ezt nem veheti el tőlem. Valahol olvastam, csak egyszer kell megcsinálni az IRONMAN-t, hogy átkerülj a másik oldalra, ez igaz, örökre az életem részévé vált, megváltoztatott.

 

A legnagyobb köszönet a családomnak jár, mert ez közös siker, nekik kellet elviselni, nélkülözni, támogatni, bíztatni, megvigasztalni, ápolni és hinni bennem, mikor nekem már nem ment. Mikor elkezdtem a triatlont tudtam, hogy Nagyatád csak állomás lesz és nem végcél. Számomra ez életformává vált és visszakanyarodva a kezdetre azt akarom, hogy 72 évesen a gyerekeim és unokáim egy versenyen lássanak, ne pedig a körzeti orvosnál gyógyszert lejmolva, leépülve, betegen.

Mi lesz jövőre? Visszatérek edzettebben, erősebben, gyorsabban.