Kezdeném a pénteki bicózásommal.

Nem bírtam már magammal, ezért biciklizni indultam péntek délután. Szentendréről Visegrádot vettem célba. Először nehézkesen indult a tekerés. Kis tányéron, pörgősen nyomtam. A tél folyamán eléggé viseltes lett az útburkolat, ezért nagyon kellett figyelni, hogy se kátyúba ne menjek, se kocsinak. Visegrádhoz érve annyi szép volt a fellegvár látványa, hogy úgy döntöttem, felmászok oda. Nem így terveztem, de az időmbe belefért, ezért gondoltam: Miért ne?! Ahol eddig 180 fokot fordultam, ott most csak 90-et, és célba vettem a hegytető. Hihetetlenül nyugis volt. Virág illat, madár csicsergés, minimális autó. Csak én és a természet. Az elágazástól 20 perc alatt voltam fent a bob pályáknál. Nem egy gyors tempó, de így a szezon első tekerésének jó volt. Aztán Szentendre irányába kanyarodtam, és innentől már a nagytányéré volt a főszerep. Összesen 2 órát tekertem, és pont mire visszaértem, leszakadt az eső. 

Visegrádi tekerés from Daniel Temesi on Vimeo.

Aztán tegnapra(Szombat) Myke-al beszéltem meg, hogy megtámadjuk Dobogókő lankáit. A Nellánál már ott volt Bálint és IG is. Jó kis csapat verődött össze. Szeretek társaságban is tekerni, mert ilyenkor mindig nagyobb a tempó, mint ha csak magától megy az ember, mert ugye aki vezet, folyton úgy érzi, hogy nagyobb tempót kell diktálnia. Éreztem, hogy a megbeszélt lightos tekerésből, kicsit keményebb lesz. Ezt az Árpád fejedelem úton (ami kb 2 km-re volt az indulástól) levő radar is jelezte, már ekkor 33 km/h-t mutatott. Aztán kiértünk Pomázra, majd a Csobánkai elágazástól jött a neheze. Először leszakadt IG, majd Bálint is. Én sokszor mondtam Myke-nak, hogy ne tekerje el az elejét (végén kiderült, hogy az nem is eltekerés volt), mert láttam a pulzusomon, hogy ez sok. Pilisszentkeresztig tartottam vele az iramot, de utána teljes agonizálás következett. Eléheztem, és éreztem hogy a lábaim nem adják le azt a forgatónyomatékot, ami szükséges lenne a normális haladáshoz. Betoltam egy gélt, de azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy igazából nincs ERŐ a lábaimban. Nagyon szar érzés volt. Az első kanyarnál még látótávolságba volt Myke, utána már csak Dobogókőn láttam ismét. Még a Két-Bükkfa-nyereg előtt Bálint is utolért, mondjuk ő máskor is eljátszotta már ezt, hogy kidőlt valahol, aztán mintha misem történt volna feljön. Jó volt a tempója, de annyira kész voltam, hogy magammal küzdöttem felérek-e egyáltalán. Persze agyban jó vagyok, nem adnám fel, de ha a lábaim azt mondják heló, akkor nincs mit tenni. Végül nagy szenvedések árán felküzdöttem magam 49 perc alatt. Ez igazán szar idő, a saját PB-hez képest, ami 40 perc. Aztán nemsokára IG is megjött, és elindultunk lefelé. Hideg volt, és annyira reszkettem, hogy sokszor a kormány is beleremegett. IG, downhilleseket meghazudtolóan nyomta lefelé. Itt jól lemerevedtem, és a következő emelkedőn kezdett a combom görcsölni. Szépen ugrált minden tekerésnél. Kész voltam teljesen. A többiek persze nyomták volna, de én sokszor nem tudtam tartani a tempójukat. Persze mikor megérkeztünk, már máshogy álltam hozzá. Ilyenkor megszépül minden rossz :-))

Ennyit jelent, ha valaki egész télen egyoldalúan, csak egy versenyszámra koncentrálva edzi magát. Az állóképességemmel nincs baj, de az erő hiányzik most még a lábamból. Na de sebaj, összeszedem magam hamar. A másik pedig az, hogy a bicózáshoz több energiára van szükség, és erre nem figyeltem eléggé. Legközelebb többet eszem, és legalább 2 kulacs folyadékot viszek...