Ennyit futottam ma Vilivel a hegyen. Utolsó két erős hete van, mielött megkezdi a taperinget a NY maratonra, így gondoltam, hogy jó edzőhöz híven elmegyek vele, és kicsit erősítem pszichésen. Reggel 6kor indultunk a Fővám térről, és a János-hegy teteje volt a cél, különböző változatos utakon megközelítve. Eléggé hideg volt, de 2 hete vettem egy Nike kotonsapkát, aminek van olyan része, amit az arc elé lehet helyezni, így véd a hidegtől. A hegytetőn, olyan 2-3 fokkal hűvösebb volt. Nem ment rosszul a futás, annak ellenére, hogy 3 hete nem futottam. Na jó, azért érzem most a lábaimat rendesen... ;-)
Számszerűen:
táv: 27 km
idő: 2:53
Hr avg: 149 Bpm
Hr max: 172 Bpm
Térkép: http://www.gmap-pedometer.com/?r=3992783
rakom. A depóban még mindig elég vizes a talaj, na meg persze sáros is rendesen. Miután mindenki végzett a depóban, elindultunk belepaszírozni magunkat a neiprén cuccainkba. Útközben találkoztunk Vasapuval és Sonyval is, akik éjjel indultak Sopronból azért, hogy buzdítsanak minket ezen a napon. Közben folyamatosan indulnak a korcsoportok, néha egy-egy versenyző kicsit késve (volt, hogy 3 percet is) veti magát a vízbe, hogy megpróbálja utolérni a csoportját. Szerencsére nincs olyan hideg, mint pár nappal ezelött, de víz így is csak 14,9 fokos. Felkenem a vazelint minden olyan helyre, ahol tartok attól, hogy kidörzsöl a mez, illetve ahova kell, hogy a neoprént gyorsabban le tudjam rángatni. Ekkor már igencsak időben vagyunk, futnunk is kell a rajthelyhez, hogy nehogy mi is lekéssük a dudaszót. Mivel sokan indultunk a mi korosztályunkban (120 nevező), ezért egy 3 méteres szakaszon terelnek bele mindekit a vízbe, és onnan kell szétúszni pozíciót foglalni. Ez persze betett az előzetesen eltervezett stratégiámnak, miszerint a szélére húzódóm, nehogy kapjak egy mesés vesést, vagy esetleg lerúg
ják a szemüveget a fejemről, mert tudni kell, hogy ilyenkor nagyon nagy harc megy a pozíciókért. Miközben megpróbálok a szélére úszni, kintről integet a versenybíró, hogy fogjam meg a pontont, mert indítanak. Persze a ponton közepén sikerült mindezt. Elkapom a szerkezetet és már jön is a dudaszó. Mivel nem értem ki a szélére, ezért taktikusan úgy döntök, hogy inkább 3 mp-el késöbb engedem el a hidat, ezáltal igaz, hogy kis előnyt adva másoknak, de legalább épen láthatok neki a távnak. A víz borzasztó hideg, amit leginkább akkor érzek meg, amikor a fejem is beleteszem. Az arcom szinte belefagy a dunába, még a levegővétel is nehéz. A teljes neoprén szinte felfektet vízre, de itt jött ki igazán, amit a parton nem érez az ember, hogy egy kicsit nagy. Érzem, hogy befolyik a víz a hátamhoz, és szinte lötyög bent. Gondos karcsapásokkal haladok, ami ebben a ruhában kicsit mást jelent, mint anélkül. Itt szinte egy kaszáló mozdulat alakul ki, mert ha ennek ellendolgozik az ember, akkor nagyon sok energiát veszthet. Az első bólyáig volt a legrosszabb eljutni, onnantól már minden közelinek tűnt. A partra érve nagyon megkönnyebültem, mert melegnek tűnt az a 16 fok. Futás fel a depóba, útközben még segítek másoknak lehúzni a neoprén cipzárját. Szemüveg, bukósisak, rajtszám felkap, majd ugrás bele a cipőbe mezítláb, és irány az utcafront. Az elmúlt hónapkban, amikor itthon a liftben látott valaki bringás cipőben, megkérdezték, hogy ez futócipő. A válaszom rendre az volt, hogy nem. Na, erre a magyar szervezőknek sikerült rácáfolniuk, és persze futnom kellett benne elég sokat, a hosszú depónak köszönhetően. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nekem sajnos nincs triatlonos cipőm, amit 1 tépőzárral be tudsz kapcsolni, és menet közben is fel tudod húzni, így az országúti bringás cipőmet használom, amit viszont képtelenség. Elkezdődik az első kör. A Lágymányosi híd alatti kanyarnál óriási buzdítást kapok, mivel az egész szurkolótábor ide költözött ki. Hirtelen eljutok az első fordítóig, amit nem tudom milyen okból kifolyólag, de nem oda raktak, ahova írták a térképen. Visszafelé látom Kombinatot és párját is. Az út minősége elég rossz, összevissza pattog a bringa az úton, aztán mikor kiérünk a budafoki útra, ott már egész elviselhetővé válik. Tempósan tekerek, néha ránézek a pulzusmérőmre és 160 körüli értékeket mutat. Én is előzgetek, de mellettem is úgy húznak el a megvadult külföldi versenyzők, mintha állnék. Én nem tudom, hogy ezek az amerikaiak mit, és hogyan csinálnak, de elképesztő tempót tekertek mind a nők, mind a férfiak. A második körnél is felzeng a hangos szurkoló közö(n)(s)ség, de nem tudok kinézni rájuk, mert ott a kanyar, na meg persze a kátyúk, amit kerülgetni kell. Nagyon jól esik, és óriási erőt ad az embernek amikor a nevét kiabálják, akárhonnan is hallja azt... A harmadik kör is hamar eltelik, közben benyomok egy gélt, hogy legyen energia a futáshoz. Egy piros zászlót lengető, szigorú versenybírónál kell lepattanni a bicóról, és végigfutva a depó oldalán, ami kb 2-300m, hátulról kell bejutni a saját sorodba. Ez nagyon rosszul esik, majdnem be is görcsöl a vádlim, mivel ennek a cipőnek nagyon merev a talpa. A depóban ledobálom magamról a bringás cuccokat, felkapom a sapkám, zoknim és a futócipőm, aztán irány a város közepe. A futás a rakparton megy, egészen az Erzsébet hídig. Minden frissítőnél elkapok egy palack vizet, és iszom egy kortyot, mert ekkor már javában süt a nap. Együtt futok egy ír és egy francia versenyzővel, akik szintén ugyabban a tempóban mennek, mint én. Útközben sok helyről jön a buzdítás, hogy "hajrá magyarok!". Aztán a Lánchídon átérve meghallon a "sajátjaim" hangját, ebből erőt merítve kicsit rákapcsolok, és ellépek a külföldiektől. Persze a testem is jelez, hogy keményebb lett a tempó, el kezd ugrálni a jobb combom. Gyorsan előveszem a vésztartalék Mg ampullát, és megiszom. Ekkorra már a bal combom is görcsölget, de tudván, hogy bennem van az ellenszer, nem lassítok. Az akadémia elött észreveszem nagypapámat, aki árgus szemmekkel figyeli, hogy mikor jövök. Odafutok és adok neki egy pacsit, ő pedig kiabál, hogy "gyerünk, futás!" Ismét át a Lánchídon, el a Szarvas térig, majd vissza. Útközben pacsizunk Schwarczival és Szaszittal is. A Roosevelt téren odaintek a többieknek, és elkezdem nyújtani a lépteimet, hogy minél hamarabb a célba érjek. Az Akadémiánál még egy pacsi a nagypapámnak, majd befutok a célkapun. Itt nincs nagy ceremónia, de jó érzéssel tölt el, hogy ismét teljesítettem egy versenyt, és boldog vagyok, hogy egy ilyen jó kis társaságot kovácsolt össze az Ironman, akik szurkolnak egymásnak akkor is, ha éppen(vagy már) nem versenyeznek. A célterületen volt pokróc, banán, ásványvíz, izó ital és itt is kaptunk emlékérmet (erre nem is számítottam). Itt szépen megvártunk minden ismerőst míg célba ér, persze közben az összes magyarnak is szurkolva.
.jpg)
Utolsó kommentek